2009. augusztus 29., szombat

BARÁTUNK, A FARKAS!

Rémtörténetek, és ijesztő mesék. A szörnyűséges farkasról, vagy épp farkasemberről. Jha, a horror jobban kell? Pedig, a valóság, az egészen más



























Gyerek voltam még,- jó régen történt- de emlékszem, olvastam egy képregényt, a szépemlékű , régi Ludas Magazinban. A rajzokon Rómeó "beszél". Családi képeket mutat, Júliával közös gyermekeikről. Vannak jó páran. (Talán, éppen Shakespearet vonja kérdőre, mutogatás közben.) Azt mondja: - Kripta... méreg... tőr... hogyan lehetett ezt írni? Mire a válasz: Jha, kérem, ez így kit érdekelt volna? A krimit viszont vették, mint a cukrot! :o)
No, körülbelül így áll a jó farkas helyzete is. Néhányan állnak csak ki mellettük, már,a mi az irodalmat, olvasnivalókat, filmeket illeti (és nem tudományos hangvételű) a legismertebb tán közülük Kipling, a Mauglival. A többi történetben vérengző fenevad, a megtestesült gonosz. Nyilvánvaló, a kiszínezett, s egyre durvuló történetek, a hatásosabban előadni vágyott személyes élmények, vagy hallot sztorik, no meg az imént említett
szemlélet együttes hatása ez.
Pedig, a farkas okos, intelligens, példás rendben élő állat. Tiszteletre méltó, akár példát is vehetnénk róla. Az ember elől, ha csak teheti, kitér.
Egyáltalában, az állatok legyen szó tigrisről, oroszlánról, nem vérengző öldöklők Lehet, hogy erősek, lehet, hogy húsevők, de többnyire csak akkor ölnek, támadnak, ha éhesek, vagy védik életüket, kicsinyeiket.

Fischl Frici, az egyik hazai "farkasember" számos farkast nevelt, élt velük együtt. Mert a "pótmamaság" valóban együttélést, egész embert kíván. Mást ne mondjak, mesélte, anno egy alommal az előszobai gardróbba költözött -ott fértek el mindannyian, kényelmesen aludni... Csodszép fehér farkasait mentésre, keresésre képezte ki. A farkast felnevelni, tanítani jóval nehezebb, persze, mint a kutyát. Egyértelmű, nem domesztikált. Viszont óriási előnye, hogy érzékszervei is sokkal jobbak, mint a kutyáé!


Aztán, vannak más kedves farkasok. Pl, Horkai Zoli neveltjei.





























Mikor bementünk közéjük, leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk, és máris, kedves, érdeklődő - és nagyon szép - kutyusként jöttek, dugdosták a nózijukat az arcomba, és osztották a puszikat.
























A farkas tehát nem az akinek legtöbbször mondják, de, hát, így van ez az emberekkel is az életben: az érdek, a haszon felülír sok dolgot, pl az igazságot is. Érdekesebb, hősiesebb egy "fenevad"-dal való találkozás, és az ő megölése, mintha egy ártalmatlan, értelmes lényről lenne szó. Ahol a farkas populáció beállítja a biológiai egyensúlyt, nem érdemes "túltartani" (az erdők, és a környező földek tulajdonosainak kárára) a vadakat, hogy aztán a pufogtató bérvadászoknak egyszerűbb dolga legyen, és többet hozzanak a konyhára...
De, vajon, lehet -e érdekes, elfogadható az öldöklés?
Aki találkozott már farkasokkal az tudja, csodálatos állatok. Példát vehetünk róluk, és hasznunkra vannak, ha közelünkben élnek.(Leszámítva egy két ellenérdekeltet) Az igazi csoda pedig az, ha személyes kontaktusba is kerülhetünk velük.
Nem hőstett, nem ördöngösség. "Csak" felemelő.
És talán hozzájárul ahhoz, hogy méltó helyére kerüljon az emberk szemében ez fantasztikus, megbecsülést érdemlő állat!

**************
A sorsszerűség... Amikor ezt az írást befejeztem, Friciről, a mi farkasemberünkről próbáltam képet keresni a neten, mert nekem csak állatairól vannak, papírképeim. Szinte azonnal erre a könyvre bukkantam, melyet 2007-ben adtak ki. Frici éppen egy farkassal szerepel a fotón. Amikor jobban megnéztem, jött a meglepetés. A kötet címe... Nagyon örülök, hogy egyet gondoltunk!





A fotókat a VERESEGYHÁZI MEDVEOTTHONBAN készítettem.

2009. augusztus 22., szombat

Wild Flower: Benji otthonra talál

Egy szép, igaz történet...



Benji egy sötét téli estén lépett az életünkbe mókás kis alakjával. Épp kimentem, hogy behívjam utolsó esti sétájáról Sharont, a perzsakeverék cicánkat. Az est homályában egy kis alakot láttam gubbasztani a kertben, de nem tudtam pontosan kivenni, hogy vajon egy macska, vagy mi is lehet az. Ahogy közelebb hajoltam, s szememet meresztgettem, egy borzas alak körvonalait láttam, arca közepén egy nagy, sötét folttal. Alakja elég ismeretlen volt, pedig ismerem a környék kóbor, félkóbor és gazdis, ám csavargó ebét, macskáját. Még közelebb hajoltam, hátha kiveszek valami arcot a kis alakból, de nem sikerült. Ezért hát így szóltam hozzá:
-Hát te ki vagy?
Abban a pillanatban ez a kis, mozdulatlan alak egy szempillantás alatt a lábamnál termett. Menten kiderült, hogy egy eddig számomra ismeretlen kutya. Akkor első ránézésre elneveztem Benjinek, mivel nagyon hasonlított gyermekkorom egyik kutyafilmsztárjára. Benji tehát berobbant az életünkbe.




















Nagyon helyes kutya a Benji, szinte az első naptól ő rizte a házat, elkergette a szomszéd macskáit, az enyémeket viszont nem bántotta. Finnyás sem volt, de nem is lehetett, a bordáit ahhoz túl könnyű volt megszámlálni. Legjobban konyha kövén szeretett feküdni, mélyen lehajtott fejjel. Onnan pislogott fel, gyönyörű, barna, kifejező szemeivel. Máig azt vallom, hogy kevés szebb dolog van az életben, mint egy csodaszép, barna, hű séges és odaadó kutyatekintet.


Mégis volt valami aggasztó vele kapcsolatban. Amikor elmentünk otthonról kocsival, mindig szaladt utánunk, épp úgy mint ahogy ezt gondolnám egy kirakott kutyáról. Ahol mi lakunk ott nincsenek kerítések, így ez elég nagy gond, mert Benjit bezárni nem lehetett. Egy ideig futott a kocsi után, majd elment máshová. Mikor pedig hazaértünk még nem volt otthon, de estére mindig hazajött. Egyik nap vásároltam egy fényképes kulcstartót, abba írtam nevem, telefonszámom, és hogy Benji nálunk lakik egy ideje. Egy héten belül csörgött a mobilom, és bemutatkozott egy férfi, hogy ő Bodri gazdája, és még rajta kívül két pinceszomszédja. Szóval Benji-Bodri, egy sző lő hegyi szabad kutya, csakhogy rajtunk kívül más nem lakik itt télen is. Így mi lettünk a kiválasztottak. Mindig azt mondtam, hogy a kutyák ösztönösen bölcsek, kiválasztják a nekik jó gazdát. Ő pedig minket választott, azon a télen.


Tavasszal már a pinceszomszédunk is rendszeresen kijárt a birtokára. Mindig hozott Blökinek a másik kutyánknak, és Benjinek finom falatot. Már mindig nagyon várták, hogy mikor jön, kaptak tő le cupákos csontokat, kutyaszalámit, mindenféle finomságot. Benji, egy idő után haza akarta kísérni ő t. Eleinte nem engedtem, örültem, hogy végre már nem fut a kocsi után. De egy alkalommal, amikor nem voltunk otthon, Benji egészen hazáig kísérte. Még olyan sokáig sosem ment utána. 10km-t mentek együtt, biciklivel és gyalog, végig a földeken és a városon. Szomorú voltam, hogy elhagyott minket. Kérdeztem is Gyuri bácsit, hogy a kutyája befogadta-e Benjit? Mert volt neki kaukázusi medveölő je. Úgy tudtam. Elmondta, hogy nincs már kutyája, meghalt. Az állatorvos sem tudott már segíteni rajta. És akkor megértettem... Benji tudta, ő megérezte azt, amit mi nem,... hogy mennyire magányos a kutyája nélkül, aki a mindene volt. Vele ment. Ezért ment vele. Most már tudom, hogy az állatok, megérzik azt, amit mi emberek észre sem veszünk egymáson, a magányt, és társul szegő dnek egy életre. És azt is el kell mondanom, hogy Benjinek azóta arany élete van, és bizonyára a legboldogabb kutya.